„Az alázat, az igazi tudás és az igaz megismerés kapuja. Minden nagy tett, minden valódi erkölcsi és szellemi erőfeszítés előfeltétele.”
Veszélyben a Csili és a Pesterzsébeti Múzeum működése?
A kerület narancsos vezetése Szabados Ákos polgármester megfutamodása után hadat üzent a Csili Művelődési Központ és a Pesterzsébeti Múzeum alkotógárdájának és közösségének.
Az intézményvezetői pályázatokon indulókat, köztük:
– a Csili húsz éves szakmai tapasztalattal rendelkező, megbecsült igazgatóját
– és a Pesterzsébeti Múzeum sikeres igazgatónőjét
négy óra várakoztatás után hazazavarta.
A kerület polgárai pedig értetlenül várják miként dönt Pesterzsébet városvezetése, hagyja veszni az elmúlt húsz év eredményeit vagy engedi dolgozni az intézmények dolgozóit továbbra is.
A pályázók meghallgatása az eredeti meghívó szerint a második napirend pontként szerepelt, majd rögtön utána zárt ülésen döntött is volna a testület. A határidőben megküldött anyagoknak köszönhetően gyors döntésben reménykedhetett mindenki. A pályázókat az első meglepetés akkor érhette, amikor a napirend szavazásakor fideszes javaslatra az előterjesztést az elejéről a legvégére sorolta át a testület többsége.
A vitákban gazdag ülés legvégén jött a feketeleves: a képviselőtestület többsége úgy döntött még sem szeretné meghallgatni a négy órát várakoztatott pályázókat, inkább berendeli őket júniusban is.
Az, hogy ezzel tíz-húsz éve Pesterzsébet kultúrájáért és közművelődéséért dolgozó embereket aláz meg és veszélyezteti közintézményeink működését fel sem merült.
Sajnos az eset kisértetiesen hasonlít a Lajtha László igazgatói pályázatához, akkor is először a halasztással kezdődött, majd a vezető ellehetetlenítése és egy kívülről érkező vezető kinevezés követte azt.
A pesterzsébeti helytartótanács ismét hatalmát fitogtatta, a trafikfrakció képviselői ismét szégyent hoztak Pesterzsébetre. A kerületi percemberkék megmutatták még egy évig ők a kerület teljhatalmú urai.
A városvezetés ugyan eddig sem a kultúra szeretetéről és tiszteletéről volt híres, tüntetőleg félidőben elhagyott kiállítás megnyitókról, várakoztatott és megsértett művészekről szólnak inkább a városi legendák.
Most azonban túlléptek egy határt: hadat üzentek a Csilinek és a Pesterzsébeti Múzeum közönségének. Hadat üzentek a szakköreinknek, városvédőinknek és színházi előadásinknak.
A furcsa, szégyenteljes intermezzo után a képviselőtestület ellenzéki képviselői közül hatan megszavazták indítványomat és elnézést kértek a képviselőtestület döntése miatt, kilencen azonban értéknek tartják más emberek megalázását és úgy döntöttek vállalják a döntésükért a felelősséget és Pesterzsébet lokálpatrióta közösségének megvetését.
Önöknek, tisztelt trafikos képviselőtársaim menniük kell, mert Pesterzsébet többet érdemel.
Önöknek, tisztelt trafikos képviselőtársaim már csak másfél évük van, mert Magyarország és azon belül Pesterzsébet nem hagyja magát!
De addig is: én kérek elnézést az Önök nevében is a pályázóktól és Pesterzsébet színházba ás kiállításokra járó, kultúra kedvelő polgáraitól.
Pilinszky János: Az alázatról
Az alázat, az igazi tudás és az igaz megismerés kapuja. Minden nagy tett, minden valódi erkölcsi és szellemi erőfeszítés előfeltétele. Már a dolgok természetéből fakad, hogy aki feladatán elmélyül – „megfeledkezik önmagáról”. A hiúság, az önzés, az érdek, nem csak erkölcsi rossz, de szellemi akadály is, s nem egy kitűnő alkotást fosztott meg attól hiú tökélye, hogy valóban közkincs, halhatatlan alkotás legyen.
A nyelv, kollektív, ősi bölcsességével (s szinte minden nép nyelve) tud erről. A magyar például így mondja: „eszembe jutott”. Nem kitaláltam, mert ez kevesebb. „Hirtelen eszembe jutott”: az igazi felismerések, kivétel nélkül így születnek. Nyelvünkben rejlő ősi tudásunk arról tanúskodik, hogy bármi, amit alkotunk, lényegesen személytelenebb valami, mint azt hisszük. Sőt: igazi tudásunk ott kezdődik, azon a határon, ahol személyiségünk átér a személytelenbe. A jó művészek mindig vallották, hogy az alkotás, az igazi kreáció mennyisége egybeesik a véletlennel. Egyik kitűnő szobrászunk mesélte, hogy egyszer az út mellett heverő, különös kődarabra talált. „Ez az én legjobb szobrom” – mondotta a felismerés ámulatában, amint a követ a kezébe emelte. S meg is mutatta a szobrot, amin egyetlen karcolást sem végzett. A kő nyers, természetes burka alatt csodálatosan törékeny madonna rejtezik, karján a gyermekkel. Utánozhatatlan csoda. Egyszerre nyers kő, csak kő – s tökéletes szobor! S kétségtelenül annak az alkotása, aki rátalált és felismerte. De az is igaz, aki felismerte, s volt bátorsága „magáénak” vallani, az a „saját” szobrairól meg azt tudja, hogy minél jobbak, annál kevésbé az övéi.
Alázat nélkül, nincsen alkotó.
